A vörös sárkány kétségkívül mutáns lehetett. Ugyanis nem volt hét feje, még áfával együtt sem. Hát még anélkül!
Heri tudta, hogy háttal nem kezdünk mondatot. Ezért nem is nézte tovább a ronda sárkányt, sem az elejét, sem pedig a hátát, hanem sarkon fordult és rohant, ahogy a lába bírta. A sárkány azonban úgy gondolta, hogy Heri Kóklert, a világ legpimaszabb, piti kis tolvaját itt és most meg fogja pörkölni rettentő büdös és legalább ennyire tűzforró leheletével. Kitátott pofával, ragadozó kéztartással utána iramodott, hogy menten ízekre szedje és felfalja.
A bátor varázslópalánta fejvesztett menekülés közben megsuhogtatta kezében a varázspálca helyett forgatott Szent Ebonitrudat, és a magát ragadozó hangulatba hergelő sárkányra küldött egy olyan spéci villámokkal felturbózott mini viharfelhőt, amilyet a szörnyeteg ezelőtt még sohasem látott.
Heri egérutat nyert, de csatát még nem. Az elektromos sokkhatásból igen gyorsan felépülő sárkány ugyanis ismét üldözni kezdte. És a baj ezúttal sem járt egyedül! A kezében szorongatott tojás tovább repedezett, váratlanul lepottyant a teteje, a lyukon pedig egy koraszülött sárkánybébi dugta ki zöldszínű kobakját. De nemcsak kidugta, hanem még mást is csinált. Olyan váratlanul nyalta képen a legnagyobb szeretettel Herit, mint amilyen boldog áhítattal azt mondta neki: – Mama!