Feltartotta a fejét, felemelte a szemmel láthatóan rozsdás kést és
anélkül, hogy levette volna rólam a tekintetét, lassan, nyugodt
kézmozdulattal végighúzta a torkán. Vicsorgott, majd fekete, iszaptól
ragacsos ujjával a nyakamra mutatott.
Nem kellett sok ész hozzá, hogy megértsem: a következő alkalommal
elvágja a gigám.
- Kicsoda maga? - kérdeztem halk, rekedt hangon, miközben vadul forgott
a szemem, hogy megtaláljam végre elveszített stukkeromat.
Ekkor váratlan dolog történt. A fickó térdre roskadt, és könyörögve
felém nyújtotta a karját.
- Harald... död...
Aztán olyan gyorsan pattant talpra, hogy ijedtemben a lámpát is
kiejtettem a kezemből. Megragadta a nyakára kötött kötelet, és
szemrehányó pillantással felém mutatta.
- Harald... död...
- Kicsoda... maga?
Angolul kérdeztem, bár tudtam, hogy kár a gőzért, úgysem érti.
A férfi szomorúan lecsüggesztette a fejét, és övébe dugta a kését.
Aztán hátat fordított és anélkül, hogy meggyőződött volna róla,
követem-e, az ingovány felé indult.
Mivel ebben a minutumban vettem észre a pisztolyom egy fűcsomó mellett,
felkaptam, és utánavetettem magam.
- Állj!