A nyílás éppen csak akkora volt, hogy befért a fejem, bár szilánkos
oldalai beszorították a fülemet. Naftalin szagot árasztott, láthatatlan
pókhálók csiklandozták az orromat és a szememet. Éppen azon voltam, hogy
visszahúzom a fejemet, mert nem akartam továbbmenni, de akkor
meghallottam egy hangot. Nem a fejemben szólalt meg és nem mögöttem, a
fény felől jött, egyenesen a sötétből.
– Beau – suttogta – kiengednél játszani?
Vissza akartam húzni a fejemet a nyílásból, de úgy tűnt, mintha
összeszűkült volna és nem tudtam magam kirántani. A sötétségbe meredtem.
Elkezdtem feszegetni a kezemmel a nyílás szűk keretét. A cipőm orrával
belerúgtam a talajba és megcsavarodtam, megpróbálva oldalról
kiszabadítani a fejemet. Elakadt a lélegzetem. Bár sötét volt, lehunytam
a szememet, mert attól féltem, hogy meglátom azt az akármit, ami
suttogott.
– Játszani – suttogta a hang.
Egyre közelebb jött, akármi is volt, egyre közeledett. Éreztem a
lélegzetét, olyan édeskés volt, mint a rothadó gardéniáké. Annyira
édeskés, hogy rossz volt belélegezni a szagát. Úgy éreztem, mintha
fojtogatnának. A szemem könnybe lábadt.
– Játszani.
Végül leszegtem az államat és sikerült a fejem többi részét
kicsúsztatnom. Megcsapott a napfény és háttal beleestem a szederbokorba.
– Engedj ki játszani.